Az ember fa (Bankó András) [In: Kapu_1991/11., old.45-48]
Az ember fa (Bankó András beszélgetése Szabados Györggyel) [In: 2013: ÚJ FORRÁS 2013.9 (interjúk, esszék, versek), old. 46-55]
Az ember fa (Bankó András +) [In: Írások III., 2015, old. 133-144.]
.
AZ EMBER FA
Beszélgetés Szabados Györggyel
.
I. KINTLÉT-MAGÁNY
– Művészi tevékenységét nehéz egyetlen kifejezéssel meghatározni; zeneszerző és előadóművész, zenekarvezető és karmester egy személyben. Ezek egymásra rétegzettsége adja – úgy hiszem – az Ön pályafutásának különösségét.
– Ezek nem egymásra rétegzettségek, hanem szükségszerűségek és terepek. De több okból nem helytálló itt az „előadóművészet” kifejezés sem. Egyrészt az a zenei tevékenység, amit mindig is csináltam, az azért ilyen, amilyen, mert vélekedéseken és futamokon kívül egy eredendően és mélyen megtapasztalt szellemi „kintlétben” dolgoztam, a műzene általános vonulatához képest egy más attitüdöt hordozva és képviselve. Én más utat jártam, amely nem volt különösebben könnyű, ugyanakkor nyitottá tett olyan dolgokra, amelyekre egyébként talán nem lettem volna ennyire nyitott. Például, ha klasszikus zeneszerzéssel foglalkoztam volna, bizonyosan nem, mert ott egy egészen kizáró gondolkodásmód alakult ki: az európai zenehagyomány intoleráns gondolkodásmódja, amely szinte „beleverődik” az emberbe. A „kintlét” persze a saját elhatározásom körül támadt és a körülmények kényszere miatt. És annak a meggyőződésemnek volt köszönhető, hogy ami itt folyik körülöttünk, az csupán valami provizórikus, átmeneti dolog, tünékeny epizód. Ellenben egy másik irányba való teljesen világos, jóhiszemű elkötelezettség töltött el, amely afféle paradicsomi, aranykor emlékként élt bennem, s ez a valami nagyobb dolog, erősebb törvény.
Az előadóművészet szó – másfelől – az improvizativitásra való hajlamom miatt sem helytálló, hiszen a klasszikus értelemben vett zeneszerző végülis struktúraként fog föl mindent, míg számomra épp annak a nyitottságnak az állapota a fontos, ami ebből kivezet, ami egyetemességhez nagyobb lehetőségeket kínál. Tehát ez egyáltalán nem előadói művészet – ha annak is tűnik -, s nem is csak kézműves értelemben vett zeneszerzői munka – bár annak közeli rokona -, hanem afféle zenekreátorság. Ezt csak így tudom megfogalmazni, a dolog szellemi-lelki-testi összetevői miatt. Más muzsikusok, akik ilyesmivel foglalkoztak, talán azért nem beszélnek erről, mert nem készültek fel rá szavakban. Nehéz is szót ejteni róla. Valószínűleg én azért figyeltem meg ezt jobban, és azért tudok talán egy kicsivel többet mondani erről, mert orvos is vagyok, s a pszichológia gyakorlatilag sem idegen mindettől. Ha most a zenére vonatkoztatjuk a dolgot — de nem a nyomtatott kotta képébe absztrahált zeneiséggel, hanem egyetemes attitüdből közelítve meg —, akkor az ember mint jelenség egy összetett, hihetetlenül magasrendű, titkos kozmikus-hangszer, amely minden kis elvonatkoztatást megél a zene teljességében, átél a maga szigorúan és árnyaltan, évtizedekről évtizedekre való konzekvens belső munkával tudatosan kiművelt képességei révén.
Ilyen értelemben mondom, hogy ez zenekreátorság. Ennek gyakorlatára nem úgy kell nap mint nap fölkészülni, hogy például jól tudok-e blattolni vagy sem. Meg, hogy a klasszikus összhangzat, meg a romantikus kromatika, meg az impresszionisták, meg a dodekafónia — nem így… — bár ezeket is mind tudni kell, hanem egész egyszerűen a teljes akusztikus hangrendszernek ott kell élnie az ember idegzetében, szinte szűzen és egyszerre ezernyi változatot is átélten, millió gesztust érzékelve. Állandóan készen kell állnia arra, hogy zenéjével egy élő organikus egységet jelenítsen meg az ember; egy jelentkező, vonuló és lenyűgöző kis szellemi lényt…
— A kívülállás viszont magányra kárhoztatja az embert. Néhány hónapja megjelent egy könyv /Szabados György és Váczi Tamás: A zene kettős természetű fénye; Magvető, JAK füzetek 49.1, amelyben Ön így fogalmazott: „Ez a kívülállás viszont — épp e következetessége és érzékenysége miatt — magányába könnyen belepusztulhat. „ Eszerint ez lenne a zenekreátorság kockázata?
— Ez a megfogalmazás így amolyan barlangrajz, legyőzött bölénnyel. Győzni a sors felett — ebben akkor nem vagyunk szenvedően magányosak, hogyha úgy érezzük: a jobb fülünk az Androméda, a bal a Syrius, az orrunk valahol az Orion és így tovább, a köztes terek a szív terek…, tehát ha az egész mindenség benne van. Márpedig bennünk van, Természetesen az élettel élően, nem ilyen sematikus tárgyszerű megfeleltetéssel, de eredendően, hozottan és teljesen. Így kell birtokba venni újra, és nem mint struktúrát. Ehhez képest a minket körülvevő világ tényleg epizódnyi, minden koszosságával, törmelékességével, salakjával és összes sebzettségével együtt. S mert ebben a zavarosban nem lehet otthonos a lelkületünk, a kintlevés egyben önvédelem is. Az a jó, amikor azt érzem, hogy az egésszel vagyok együtt, hogy a teljesség érintése lenyűgöz és fölemel.
S ha a kintlét ilyen magánnyal társul, az jó magány, az alkotói magány: részvétel a teremtésben és közellét és jobb annál, ami van.
Az már persze adottság, tehetség, művészi képesség dolga, hogy ez áttűnik-e, átsurran-e a befogadói ingerküszöb alatt és fölött, hogy rezonál-e, hat-e az a titkos kozmikus-hangszer… Nagy László úgy fogalmazta ezt meg, hogy „ki viszi át a szerelmet a túlsó partra?” – mert ez ide vág. De nem erről van itt szó, hogy ez a túlsó part időben vagy térben létezne; nem! Ez túl materialisztikus és triviális lenne. Mindig arról van szó, hogy a látszólagos különbözőségek, distanciák hogyan tudnak újra harmóniába, azonosságba, vagyis újra az öröklét tengelyébe kerülni – így kell a túlsó partra átvinni mindent. S ez már nem romantika és nem pusztán szórakozás.
A legjobban az foglalkoztat, hogy mi történik az emberben. Voltaképp az egyes korok gondolkodását-művészetét is csak így lehet megérteni. Vannak ugyanis elemi dolgok – az éhség, a házasság, az ösztönök, a halál – s én mindig azt igyekeztem megérezni magamban az egyes korok művészetén keresztül, hogyan módosultak az időben, mire kerültek át a hangsúlyok? Ha most ilyen értelemben szeretnénk azonosítani, mi zajlik a Ma Emberében, akkor az derül ki, hogy a belső végtelen tudata ma a legelhanyagoltabb – s a hozzávezető út. Ez a leglepusztultabb lelki dimenzió. Mindenütt a világon, de itt Magyarországon is. Ebben a vonatkozásban állítom, hogy pl. Bartókot nem értik teljesen ma sem, a magyar szellemi élet java sem érti igazán őt. Szörnyű, hogy erről még mindig beszélni kell. És ez nem azért van, mert valaki zeneszakmailag teljesen műveletlen, mert nem tanult a Zeneakadémia valamelyik szakán. Hanem már azért elsősorban, mert nem tanította meg az anyja énekelni, hogy beavatatlan, és így például nem tudhatja, hogy az éneklés és a lépés, hogy az ének és a mozgás szerves egységet alkot; vagy hogy mit hordoz a mély és mit a magas, hogy az éneklés micsoda vibráció, stb. Nem tudja min mérni, s ezért nem is tudja élvezni és értékelni a hangzó világot, a kis különbözőségeket, vonzatokat, összefüggéseket, árnyalatokat, hiszen nem élte meg ezt az utat, így önmagában az egyetemest, a végtelent. Vagy teljesen racionálisan vagy csak indulatosan közeledik a zenéhez… – felületesen, méltatlanul. A zene az organikusság, az organikus egység és mélység és háttér művészete, mint ahogy az emberi értelem sem csak a racionalitás közege, nem kizárólag logika. Az értelmünk sokkal mélyebben fészkel, minden régi tudás ezt így állította és kísérletileg is igazolható. A zene különös birodalom, éppen mert nem konkrét, még annyira sem, mint a költői nyelv. Benne ez az értelem szólal meg, a mindenség egésze, valamennyi kis részletét átsugározva. Sajnálatos, amikor e fenséges érzés helyett csupán személyes nosztalgiákat és emocionális közhelyeket képesek „értékelni” az emberek – ilyenkor válik nyilvánvalóvá a zenei világ és a zenei felkészültség mai rendkívüli szegényessége.
II. TEREMTÉS-SZERTARTÁS
– Meglehet, már az is egyfajta okozat, hogy a Ma Emberét nem tanítja meg énekelni az anyja. Az ember belső végtelenjének fölaprítása, megsemmisítése elég módszeresen zajlik a fogyasztói társadalmakban: egyénileg nehéz szembeszállni ezekkel.
– A különbségek és azonosságok felismerése szükséges, vagyis az, hogy tudatosan fogjunk meg bizonyos történéseket. Hogy hol tart az emberi szellem, hogy tudva-tudatlanul min spekulál. Amikor valakinek a zenéjét hallgatom, akkor is ezt keresem, hogy ő mit miért és hogyan csinál, s az hogy sikerül neki. Mi a háttere és mi a mélye? Ez gondolati és egyúttal persze mélyen szakmai kérdés. Korábban, ifjúi álmodozásaimban, no meg az egyetemi lét magányában kezdtem igazában tudatosan végiggondolni ezeket. Addig csak jobbára révetegen, bár ez – hál’ Istennek! – máig megmaradt. Akkor még azt sem tudtam, hogy ez maga: meditáció, hiszen mi olyan kisszerű neveltetést kaptunk (ami azért még mindig jobbnak bizonyult, mint a mai!), hogy ezek a dolgok sem voltak a nevükön nevezve, nem tudta az ember, hogy amit hajlamainál fogva így átél, hogy ez a mód, ez egy természetes, örök és időtlen emberi tulajdonság, és önművelő, önnevelő foglalatosság. Annak neve van, és ezt például évezredek óta így, meditációnak hívják, csakhogy ma — és régóta már — éppen arra megy ki a játék, hogy az embernek ez a fele ne nagyon éljen, hogy csökevényes maradjon, hogy az ember bizonytalan és vak legyen. Hogy ne legyen látó és szuverén lény. Ez pusztít, és olyan jól sikerült ez a pusztítás, hogy nemcsak egyénileg vált veszélyeztetetté az ember, hanem már maga a lét is. A lét működőképessége, a lét csodája került nagy bajba az elgyengült szellemi teljesítőképességgel.
Pedig mindenben benne van, egy falevélben benne van a világ — ahogy a szólás mondja: csöppben a tenger —, mert ha nem volna benne, akkor nem is lehetne. Nem tűrné meg magában a világ: a nagy azonosság. Csupán az él és az marad, amelyben a lényegi dolgok benne vannak. Ez emberre is és kultúrára is igaz. Így aztán az isten-ember viszonyát tekintve bennünk kell hogy legyen az Isten, az istenség is, ami az eredethez, a teljességhez vezet, az azonossághoz. S bennünk is van, elsődlegesen, csak meg kell találnunk őt magunkban, hogy legyen esélyünk megtalálni és megérteni magunkat is. A különbözőségeket és a mögöttes azonosságokat. A legtágabban felfogni a világot. Ez belső munka, ez meditáció, enélkül nem megy a teremtés, enélkül nem él az élet, enélkül silány, s enélkül mi sem élünk, mi sem vagyunk igazán. Az pedig nyilvánvaló, hogy ez a mentalitás esztétikát is teremt, egy ponton túl pedig az esztétika, hogy úgy mondjam már vallássá válik; a szépség és az ízlés vallássá lesz, és kultúrává a cselekedeteken át. Így válhat méltóvá az ember a teremtés nagyszerűségéhez, s így járja át valóban ható erő.
A meditáció eme képessége veleszületik az emberrel, ezért aztán a szemlélődésre való késztetésünket — mint a gyermeki tisztaságot— őrizni kell magunkban, mert csak abban ápolhatjuk kellően a bennünk készen meglevő legjobb tulajdonságainkat, és emelhetjük eszméletté, tudássá. A végső kérdés az, hogy megtaláljuk-e az azonosságokat, s a világ egységes, együttlüktető azonosságát, a harmóniát — s hogy ezt milyen mélyen, milyen tágasságban tartjuk fönn magunkban.
— Végtére a kultúra, annak bizonyos rétegei-szeletkéi legalább nagyban segíthetnék az embert, hogy lelke otthonosságát megőrizze a világban, hogy kételyeire irányfények sugarai vetülhessenek, hogy elbizonytalanodásainak szakadéka fölé hit, vagy egyfajta belső béke, nyugalom boltozódjon. Ennek a kihívásnak korunkban mintha csak a zene tudna megfelelni… Itt már történtek kísérletek, új csapás taposódik, elindult egy új vonulat, meggyökeresedett egy sajátos gondolkodásmód, amire különösen találónak érzem az Ön jellemzését: “…a zenét a régi nagy kultúrákban sem csak a zeneszerzők szerezték. Mai értelemben vett zeneszerzők nem is voltak. A zenék születtek, a zenék éltek, a zenét a muzsikusok névtelenül csinálták és közösen éltették, ám soha nem csak magukban. /…/ Az emberek együtt éltek a zenével /…/ együtt lélegeztek vele, értettek és érteni akartak mindent, nem mondtak le a szépségbe való beavatásukról, hogy mindenben részesüljenek, ami lényeges, s hogy minden éljen és finomodjon általuk is. A teremtést szolgálták, nem a bomlást. Az életet, a megújulást.” Azt állítja, a szabadzene (az a fajta improvizatív alkotómunka, amit Ön megtalált magának-magában), az éppen ebből az elemi, ősi emberi gesztusból jött létre, ennek jegyében született. Ebből adódnék szertartás jellege is?
— Romlatlan lelki otthonosságban, a belső békét fenntartva az tud élni, aki nap-nap után, s pillanatról-pillanatra kész levakarni a léthez tapadó koszokat, törmelékességet, salakot, aki gyógyítani igyekszik a sebzettséget, fenntartani az eredeti teljességet. A születéstől a halálig minden szertartásban ez valósul meg, ahol egészséges a szellem — ez így volt az archaikus kultúrákban is — az örök életegészt a rossz szellemek, démonkák ártásaitól minden időben újra és újra meg kell szabadítani.
A zene e tekintetben — s a szabadzene különösen — olyan jelenség, olyan erő, mint egy gömbvillám. Talán azért éppen ez a hasonlat jutott eszembe, mert azt mégsem akarom rámondani, hogy csoda, pedig a gömbvillában is van valami csodaszerű. Maga az a tény, hogy megfoghatatlan, hogy irdatlan energiák lakoznak benne, hogy szétszóródhat, s egész mivolta, vonulása és kiszámíthatatlansága maga a rejtély. A zene is a minket átölelő nagy energiákban oszlik szét újra, amint abból is való, onnan is vétetett. A zenében általában erős az a hatalom, hogy valami titkos, belső ponton tartson össze az emberben dolgokat — akár a kreátorban, akár a résztvevőben — s erre nem igen lehet találni jobb kereteket. Innen a szertartásosság, hogy a zene mindig valaminek a választása: a Jó választása és teljes érdekű felmagasztalása jegyében történő, azt érzékletesen hordozó „cselekmény”, aktus és rítus. Itt persze már régóta nem produkcióról van szó… Az ember úgy érzi, hogy a világgal kapcsolatos ámulásaiból, csodálkozásaiból, elragadtatásaiból föltámadó élmény-sűrítményei kimondhatóak, akár zeneként, akár mondatként, akár képben, szóval valamilyen módon közölhetők, megjeleníthetők, és mégsem függetlenek. Nem függetlenek, hanem a bennünk élő erkölcsi működésből fakadnak, a már említett szépségvallásból, annak költészetéből. Ez a kinyilvánítás lehet szertartás-elem, röpke beigazolódása az Isten-ember kapcsolatnak, tehát egy folyamat része.
Olyan a zene ugyanakkor, s a szabadzene világában ez különösen fontos, olyan is, mint a víz, olyan lassú, mint a tenger. Egyben női princípium. Dehát a zene szertartásosságának ez a lelki alapú és szellemközegű folyamata évezredek óta permanens, s az a cirka két évtized, amióta itthon a szabadzene kezdi szárnyait bontogatni, mióta az őserejű és kultúra-teremtő improvizativitás ismét kezd szárnyakra kapni a világzene európai közegében, az is csupán egy szempillantás. A szabadzene is egyfajta szertartás, mai szertartás, s mint ilyen élmény, mint mély katarzis, átváltozás és beavatódás erősíti az ember belső, lelki-szellemi otthonosságát, hovatartozását. Ahogy évszázadokon, sőt évezredeken keresztül is ugyanez történt. Az otthonosság-kötöttség, az intimitás fönntartása, a valahova-tartozás, az istenes élmény a kallódással szemben. Végülis az ember fa. Abban a lelki vonatkozásban, hogy van benne kötöttség, sőt helyhez kötöttség. Föld és ég között benne él vagy hal a saját kultúrája, s ezt mint a nedvek táplálják az őt érő külső hatások.
Már a helyzet miatt is fontos, hogy ez az újító rendeltetésű zeneáram, a szabadzene szétszivároghatott, hogy ez a gömbvillám-energiájú gondolkodásmód benne tán újra létjogosultságot nyer! A világkultúrában kész, meglehetősen merev, kikristályosodott-megjegesedett emlékműszerű dolgok hatnak ma a múlt hierarchikus elemeiként, amit egy nagyon is öncélú hegemónia tart fönn, teljesen eredménytelenül, oly nagy a fáradás, a széthullás, a bomlás. Szándékosan nem hatalmat említettem, hiszen minden világi hatalom mögött valójában egy érdek, egy akarat húzódik meg, ami hihetetlen gondok közepette folyton omladozik-bomladozik, gyürkőzik és sohasem hosszú életű, míg a hegemóniák sajátos tehetetlenségi nyomatékkal rendelkeznek és tartósak. Mindenesetre olyan helyzet állt most elő, hogy akár bekövetkezhetnek azok az abszolút omlások is, amelyek maguk alá temethetik mindazokat a struktúrákat és hegemóniákat is, amelyek ma még mint nagy molochok tartják fönn és osztják föl maguk között a világot. De ugyanakkor ezek a molochok azokból a kultúrákból, azokból a népekből élnek, amelyek lent, a maguk kis közösségeiben és belső könnyezéseikben végzik a maguk szertartásait.
Ám amikor egy ilyen, a maga belső végtelensége tudatában élő ember összetalálkozik egy „hasonszőrűvel” akkor döbbenetes élményeknek lehetünk tanúi: szinte elszabadulnak, mert felszabadulnak a teremtő-energiák.
III. VÁLSÁG – SZAPORULAT
